Paloma Faith az Indexnek: Szinte elutasítom a korábbi énemet

Paloma Faith első stúdióalbuma, a Do You Want the Truth or Something Beautiful? 2009-ben debütált, és annyira sikeres lett, hogy az Egyesült Királyságban dupla platinalemez minősítést kapott, ráadásul meghozta az énekesnő első BRIT Award-jelölését is. A második lemez, a 2012-es Fall to Grace az angol albumlista második helyén nyitott, és debütáló anyagához hasonlóan ez is dupla platina minősítést ért el.

A lemezen olyan slágerek hallhatók, mint a Can’t Rely on You és az Only Love Can Hurt Like This. Paloma Faith hatodik, legújabb stúdiólemeze The Glorification Of Sadness címmel 2024 februárjában került az üzletekbe, az énekesnő pedig ismét turnéra indult.

A vele készített interjúban többek között szó esik arról, hogy

• mit csinált az elmúlt évtizedben,
• hogyan változott meg az élete, miután anyuka lett,
• mi a véleménye a folyton változó zeneiparról,
• hogyan érvényesül nőként,
• miért új stílusban alkot,
• és mit gondol dalainak központi témájáról, a szerelemről.

2015-ben a Sziget Fesztiválon lépett fel először Magyarországon. Hogyan alakult a karrierje az elmúlt kilenc évben? 

Ma is olyan érzés a színpadon állni, mint amikor elkezdtem fellépni. A pandémia idején jöttem rá igazán, hogy azért van ennyire szükségem erre a munkára, hogy a színpadon lehessek. Az emberek néha megjegyzik, hogy túl régóta zenélek, én viszont viccelődve válaszolom, hogy most éreztem csak rá igazán az ízére. Nem akarom abbahagyni. 

Hogyan tud ennyi idő után is releváns maradni a folyton változó zeneiparban?

Haladni kell a korral, de fontos az időtlenség is. A legfőbb dolog azonban a rugalmasság és a kitartás, sok előadó, akivel egyszerre kezdtem, már nem zenél. Gyakran kérdezik tőlem, bolond vagyok-e, hogy még mindig a színpadon állok. Lehet, hogy ehhez tényleg egy kis mentális betegség is kell... 

A vintage szeretetének köze van ehhez az időtlenséghez?

Ezen a téren, azt hiszem, megváltoztam, ma már elég kortársnak érzem magam, mintha kicsit továbbléptem volna. A retróhatás persze elkísér, de az időtlenség bármely korszakhoz köthető, nem hiszem, hogy erről lenne szó. Inkább arról, hogy az emberi állapot ugyanaz marad-e az idő múlásával is.

Felhígult a zeneipar

Nehezebb manapság, a TikTok-előadók korában érvényesülni, mint tíz éve, amikor még nem lehetett akárkiből sztár? 

Szerintem sokkal nehezebb, nagyon felhígultnak érzem a zeneipart, a figyelmet nem lehet elosztani ennyi különböző dolog között. De azt hiszem, a siker különböző formákban nyilvánul meg. Most például az Egyesült Királyságban turnézom. Nagyon szerencsés vagyok, mert még mindig eladom a jegyeket, annak ellenére, hogy kevesebb mint egymillió követőm van az Instagramon. Ismerek olyanokat, akiknek tizennégy-tizenöt millió követőjük van, de nem adnak el jegyeket. Nekem a szenvedélyem a fellépés, szóval a jegyeladás számít. Nem igazán érdekelnek a követők.

Sokkal emberibbnek tűnik, mint a legtöbb sztár, ez az online megnyilvánulásaiból is süt már a kezdetektől fogva.

Remélem is. Visszatérve az érvényesülésre, szerintem a kultúrában rengeteg megkülönböztetés tapasztalható. Az emberek előítéletesek a korral kapcsolatban, különösen a nőkkel szemben. Azt vettem észre, hogy rengeteget csökkent a felém irányuló figyelem, amióta két gyermekem született. Most írtam egy könyvet, amely június 6-án jelenik meg, és a nők megítélésével, a társadalomban betöltött szerepükkel kapcsolatos – meglehetősen elavult – kérdésekkel foglalkozik. Poénból MILF-nek (Mother I’d like to fuck, azaz az Anya, akit megdugnék kifejezés rövidítése) neveztem el. Nem szeretem ezt a szót, szerintem sértő. A betűszót megváltoztattam Motherhood, Identity, Love and F*ckeryre (Anyaság, identitás, szerelem és kibaszás).

Amióta anya lettem, sokkal kevesebben akarnak dolgozni velem, még a lemezkiadóm hozzáállása is megváltozott. Azt hiszem, az egész könyv arról szól, hogy fogom ezeket a társadalmi elvárásokat, és azt mondom: Miért kell ennek így lennie? Nem fogadom el, a kezembe veszem a saját sorsomat.

A közösségi médiában gyakran osztotta meg érzéseit az anyaságról, és hogy milyen nehéz egyensúlyozni a gyereknevelés és az előadói lét között. Már nagyobbak a lányai – sikerült belerázódni a dologba?

Érzem, hogy a gyerekek születése óta másképp ítélnek meg, de azt a furcsa jelenséget is tapasztalom, hogy be akarnak skatulyázni, holott én még mindig az identitásomat keresem. Ez azért is furcsa, mert bár én ezt a zeneiparban tapasztalom, az anyám is ilyen, pedig ő nem zenész. Gyerekként próbáltam megérteni, miért ilyen fiatalos a szellemisége.

Az anyukám nagyon menő. Hetvenhét éves, de ugyanabban a boltban vásárol, mint én, és ugyanazokat a dolgokat csinálja, például kiruccan hétvégén a barátaival Párizsba vagy Budapestre. Sokat jár össze a barátaival, akik maguk is színes egyéniségek, közülük néhányan LMBTQ-tagok, és már szintén a hetvenes éveikben járnak. A minap együtt vacsoráztunk, anyám meg a maszturbációról beszélt. A fiatalok teljesen ledöbbentek, hogy hú, egy idős nő ilyenekről beszél... Ez is olyan furcsa hozzáállás. Sokan azt gondolják, hogy az életkort szó szerint kell érteni. Igen, a test öregszik, de a lélek nem.

Új stílus, új impulzusok

Említette, hogy megváltozott a zenei ízlése. Mi a koncepció az új album mögött?

Önmagam újraalkotásáról szól. Arról, hogy egy hatalmas, az életemet megváltoztató esemény hogyan alakított át visszafordíthatatlanul. Ezt akartam jelezni a hangzással is. Szinte elutasítom a korábbi énemet, mert érzelmileg annyira megváltoztattak a történtek, hogy nem lenne hiteles, ha nem gúnyolnám ki saját magam. 

A stílusbéli változás tehát tudatos volt?

Igen. Van valami ártatlan a nosztalgia szeretetében, de úgy éreztem, talán egy kicsit megkeményítettek a tapasztalataim, és talán a kortárs hangzások inkább illenek a keménységhez. Minden magától jött. Már nem hallgatom a régi lemezeket, sokkal kíváncsibb vagyok arra, hogy mi történik ebben a pillanatban. A produceremnek is azt mondtam, hogy kemény alapot és ritmust akarok, egyfajta hiphopérzést. Ráadásul kicsit férfias is akartam lenni. Megmondtam neki, hogy ne olyan zenét alkosson, mint amilyet a női előadóknak csinálna. 

Férfiasság, nőiesség

Van külön női hangzás?

Nem hiszem, de azt tudom, hogy női művészként, amikor bemegyek egy stúdióba, a férfiak, a producerek mindig olyasmit adnak nekem, ami az ő elképzelésük arról, hogy mit szeretnék, vagy ami szerintük a nőiség. Azt kértem a produceremtől, képzelje el, hogy nem női művész vagyok, ez pedig meglepően gyorsan működött.

Alfa-személyiség vagyok, szerintem ez a fajta extrém alfaságom volt az oka, hogy a kapcsolatom sem működött. Küzdöttem, hogy megtaláljam a helyem egy kapcsolatban, a patriarchális világban. Egyszerre voltam anya, főnök, kenyérkereső. A partnerem gyakran megjegyezte, hogy olyan vagyok, mint egy férfi. Én ezt elutasítom. Szóval ez az album olyan volt, mint egy felfedezés. A negativitást erőteljes dologgá alakítottam át.

Követi a zenei trendeket? 

Nem, nem hiszem, hogy ez működne nálam, nem feltétlenül ilyen a közönségem. Olyan zenét csinálok, ami nekem tetszik, nem aggódom amiatt, hogy kitaláljam, mit szeretnek az emberek.

Dalainak központi eleme a szerelem, senki nem ír úgy a szeretetről, az érzésekről, mint Paloma Faith. A szerelmet tartja az élet mozgatórugójának?

Engem a szívem vezet az élet minden területén. Nem alkotok stratégiákat, a belső hangomra hallgatok. Rengeteg lehetőségem volt arra, hogy sok pénzt keressek különböző együttműködésekkel, reklámokkal, de gyakran nemet mondtam, mert a márkák etikailag vagy erkölcsileg szembementek az értékrendemmel.

Szóval, azt hiszem, a szeretet mindenhol ott van, csak más formában. Legtöbben romantikus értelemben gondolunk a szerelemre, de én néha egy barátomhoz írok érzelgős dalt. A szeretet olyan, mintha mindennek, amit csinálnék, a középpontjában állna. Ösztönösen jön belőlem, érzelemvezérelt ember vagyok. Igen, van abban valami, hogy állandóan az emberi kapcsolatokra gondolok, de ez nem mindig jelenti azt, hogy szerelmes is vagyok.

(Borítókép: Shirlaine Forrest / WireImage / Getty Images))