Soha nem gondoltam volna, hogy egy fociról szóló film ennyire megérint – A gyönyörű játék kritika

A Netflixen március 29-től elérhető filmet már rengetegen megnézték, és jó értékelést adtak rá, izgatottan ültem le a tévé elé. A film viccesen kezdődött, majd alig telt el öt perc, máris gombóc lett a torkomban. Bizony, nem véletlenül kapott drámai besorolást. Aztán, ahogy haladtam előre az időben – és a filmben – beütött az inspiráló jelző értelme is. A feszültséget oldandó mindvégig jelen volt a vicces vonal is,

Ez a sporttörténet nem hasonlít a többihez, amit eddig láttam, mert a csapat itt a társadalom esélyteleneiből tevődik össze, mindegyiküknek megvan a saját története, amely miatt a jelenlegi élethelyzetükbe kerülnek és abban bíznak, hogy együtt tudnak történelmet írni.

A történet

Mal (Bill Nighy – az Igazából szerelem, a Fújd szárazra, édes! vagy az Underworld filmekből lehet ismerős), az egykori futballcserkész több mint egy évtizede Anglia hajléktalan futballcsapatának menedzsere, aki Rómába viszi játékosait abban a reményben, hogy diadalmaskodjanak a hajléktalanok világbajnokságán. Annak ellenére teszi ezt évről évre megszállottan, hogy játékosai finoman fogalmazva sem fociznak túl jól. De bizonyítani akarnak, mert az álmuk egy és ugyanaz, kitörni abból a pokolból, amibe kerültek.

Mal az utolsó pillanatban úgy dönt, hogy magával visz egy tehetséges csatárt is, Vinnyt (Micheal Ward – A fény birodalma és a Clarence könyve filmek nagy kedvence), aki profikhoz méltó tehetsége révén valódi esélyt adhat nekik a győzelemre, de csak akkor, ha készen áll arra, hogy elengedje a múltját, és a csapat részévé váljon.

De Vinny nem akar a közösség része lenni. Titkolja a hajléktalanságát: azt, hogy elvált feleségétől, hogy otthagyta a kislányukat és

Munkája sincs, és lenézi győzelemre áhítozó „béna” csapattársait. Az edző azonban nem enged: mindenáron rá akarja venni, hogy csatárként elutazzon a csapattal. (Csak jóval később derül ki, miért.) Egyik csatártársa, Cal dühös Vinny nagyképűségére, míg a többiek megpróbálják elérni, hogy jól érezze magát, hiszen egyrészről szükség van a góljaira, másrészről úgy vélik, hogy hozzájuk hasonlóan ő is csak az úr egyik eltévedt báránya.

Végül elutazik a csapattal, hogy elérje egyéni célját és bizonyíthassa tehetségét, de hiába minden, a helyzet egyre feszültebbé válik Rómában, mivel bár Vinny úgy játszik, mint egy sztár, csapattársai közelébe sem megy a pályán kívül. Sőt a kényelmes, puha ágyáról lemondva az estéket-éjszakákat padokon aludva tölti, mert nem akar egykori drogos csapattársával egy szobában lenni.

A szereplők

A hajléktalan válogatott edzőjét alakító Bill Nighyra sokan emlékezhetnek az Igazából szerelem című filmből, amiben egy elképesztően vicces figurát, egy cinikus rockert alakított, aki a végén meztelenül gitározik. Aki bohóckodásra számítana a neve hallatán, annak csalódnia kell. Ezúttal egy laza, de igen felelősségtudatos, toleráns,

Zseniálisan.

Empátiája és szeretete a csapata iránt szinte tapintható. Inspiráló, ahogy törődik velük, anélkül, hogy ítélkezne múltbeli tetteik felett. Mert mindenki okkal van ott: a drogos, a tolvaj, az utcán csövező, a szíriai menekült és az apa, aki 48 órára magára hagyta négyéves kisfiát, mert elment inni. Mindenki szabadulni akar a múltjától és új életet akar kezdeni, mert nincs rosszabb annál, ha valaki azzal szembesül, hogy jobb a gyerekének, édesanyjának, családjának, ha ő nincs mellette.

A többiek is brilliánsak

A Malt alakító Bill Nighy mellett Micheal Ward jól hozza Vinny nyers, az élettől megcsömörlött, „nem vagyok elég jó” karakterét, aki bár hiába focizik zseniálisan, saját maga legnagyobb ellensége, és ezt csak nagyon sokára érti meg, még akkor is, ha egyik problémás csapattársa már a film felénél szembesíti ezzel.

Bár a film nagyrészt Mal és Vinny története, a többi csapattag és edző is ragyog benne. Cal (Kit Young), Nathan (Callum Scott Howells) és Jason (Sheyi Cole), aki sete-suta módon próbál udvarolni Rositának (Cristina Rodlo) az amerikai csapatból, ja és a tüneményes mackó, Aldar (Robin Nazari), az eszes egykori borbély, aki elvesztette családját a háború sújtotta Szíriában.

Imádtam Susan Wokomát, ahogy az életvidám, energiabomba Protasia nővért alakította, aki a nagy tehetségekből álló dél-afrikai csapat edzője. Élénk személyisége fertőző, és a film energiája minden alkalommal az égbe szökik, amikor a képernyőn van.

A hangsúly a játékon és a felemelkedésen van

Ahogy már írtam, a film miközben fenntartja a humoros hangvételt, meg-megtűzdeli drámai, könnyeket fakasztó jelenetekkel. Ezeket a komoly mélységű problémákat, háttértörténeteket azonban úgy tálalja, hogy ne hangsúlyozza túl (persze, az érzékeny lelkűeknél nem árt, ha kéznél van a zsebkendő). Egy ilyen egyensúlyt nehéz fenntartani, de a rendezőnek sikerült. Olyan sportfilmet alkotott, amely

A hajléktalanok világbajnokságán, legyen fiatal vagy idős, japán vagy amerikai, mindenki a reményt keresi. A csapatok a szponzortól kapott mezeket felvéve egyszerre viselik a testükön a fájdalmat és a dicsőséget, és megmutatják a világnak, hogy a remény hogyan változtathatja meg az életet. Ők képviselik ugyanis a változás esélyét, a hatalmas lehetőséget ahhoz, hogy a futball egy jobb világhoz segítse az embereket. És bár nem az történik a végén, ami az ilyen filmektől megszokottan elvárható, mégis bekövetkezik a katarzis a csapat és az egyének életében egyaránt.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megható lehet, amikor több férfi öleli egymást egy focimeccs után, de a filmben hatalmas érzelmek vannak. És a végére jön a felismerés: bizony nem menthetik meg önmagunkat, de egymást igen.

Összességében ez egy felemelő sportdráma, megváltó üzenettel, miszerint a barátság sokkal értékesebb, mint a győzelem.